Tavaly 2009 10.14-én betelt a pohár.

Egy Szociális Intézmény gazdasági vezetője voltam 18 évig és beadtam rendkívüli lemondásom.
Egy “szociálisan érzékeny” vezetőből, aki politikus is, egyszer csak – bátor lettem és döntöttem- elegem lett. Nem bírtam diktatórikus irányítását, betegesen féltő posztját és lekezelő modorát.

Szerintem részemről fair döntés volt, de még annál is “fairebb” lett volna, hogy ha Ő mondja, váljunk el szépen, minek keserítjük egymás napjait. Beadtam a rendkívüli lemondásom, mivel úgy éreztem nekem is jár az a pár forint – a milliókhoz képest-, melyet sok ember, ebben az országban felvesz 2-5 év után.

Természetesen nem akart fizetni, a helyi polgármestertől is kértem segítséget a Bírósági beadványom előtt. Nem segített Ő sem, persze a “‘kutya a kutyát nem eszi” meg. Egyedül fogalmaztam a beadványt, szereztem két volt munkatársat tanúnak. Éjt nappallá téve böngésztem a jogszabályokat, a jogi tanácsokat. Persze kerestem ügyvédet is, de azt nem találtam, mivel nagyon elfoglaltak voltak (??), de miben, azt nem tudom. Mindenki a sok munkájára hivatkozott.
Rájöttem én is, de sajna utóbb, ebben az országban nincs demokrácia, nincs jogi védelme a munkavállalóknak, a szakszervezetnek is csak a pénz és a rang kell. Csak diktatórikus politikai vezetés van, vagy nyalsz, vagy repülsz. Amikor a beadványomra megkaptam a Bíróságon keresztül a választ a volt munkáltatómtól, leesett az állam. Úgy és olyanokat hazudott, hogy én szégyelltem magam, a fehér papír előtt, helyette. Hogy bírtam ilyen emberrel 18 évig vezetni egy intézményt (persze csak 8 éve politikus).

Büszkén egyedül mentem a tárgyalásra, mivel veszítenivalóm nem volt és úgy éreztem, meghallgatom, mit hazudik tovább. És persze ha már “magamtól, vígan és dalolva” távoztam az útjából pár ezer Forintka jól jött volna.
Nem kell többet félnie tőlem, senki nem áll az útjában, a jó kis ügyleteit csinálhatja bátran.
Aki nagy helyen van nagyot lop, aki kis helyen van kicsit. Bocsánat a kivételektől! Csak sajnos sok kicsi sokra megy, mondja a közmondás.

Hát nagyot csalódtam, amikor két emberrel beállított a tárgyalásra, egy kezdő ügyvéddel és az egyik középvezetővel. Megjegyzem soha nem voltam Bírósági tárgyaláson, de nem is így képzeltem el. A tárgyaláson elhadarta a Bírónő a tényeket, én szájtátva hallgattam, hogy lehet ilyen gyorsan beszélni, (a TV-ben és a filmeken nem ezt látni) és kérte gondoljuk meg és a közös megegyezés felé terelte az ügyet. Végül csak annyit tudtam kérdezni, hogy mi a nem megfelelő a beadványommal, mert a Bírónő csak a közös megegyezést hajtogatta. Az alperest , az igazgatónőt meg le kellett állandóan állítani, mert mondta a magáét, kellett a sok mellébeszéd a hazugságaihoz.
A munkáltatóm ügyvédje úgy örült, hogy rögtön időt kért, hogy menjünk ki és egyezzünk meg a folyóson.
A Bírónő nem engedte és egy hét haladékot adott a pr visszavonására. Hazajöttünk illetve már ott kezdtük a folyóson az egyezkedést. Nekem furcsa volt, hogy a hivatalos személy mondja meg Nekem, hogy ne vigyem tovább a pert, mert elveszítem, a Hatóság nem a bevételből tartja fenn magát, mint állami szerv, jobb a közös megegyezés. Én meg a férjem unszolására a közös megegyezés mellett hagytam magam befolyásolni, de már megbántam.

Azóta 6 hónapja vagyok munkanélküli, felsőfokú pénzügyi végzettséggel, 36 éves gyakorlattal. Kb. 70 pályázatot adtam be, ebből 3 db volt tisztességesen lefolytatva. A többi 50-50%-ban e-mailben értesített nem nyerő pályázatról, másik fele nem is válaszolt.

Az a bosszantó, hogy már a megyében is pályázok, vállalnám a bejárást, albérletet, de hiába. Azt is tudom sok könyvelő kell, naponta nézem az állásajánlatokat, már más szakmát is tanultam, de hiába. Én már nem is akarok ebben a tisztességtelen világban vezető lenni. De dolgozni még szeretnék, mert kellene a nyugdíj és ki tudja hány évem van még hátra 6-8 év. Amit én láttam és tapasztaltam, azt nagyobb részt sok mindenki átélte. De sajna mi vagyunk a birkák, hagyjuk magunkat. Én próbáltam egy fecskeként “nyarat” csinálni, de nem ment.

Nem adom fel. Minden FÓRUMOT megkeresek.
Az igazságérzetem, nem hagy nyugodni.

Tisztelettel:
Éva